A mai felszínes, tiritarka világba szeretnénk némi értéket becsempészni.
Ezért a vigyorgó Halloween-töklámpások, repülő boszorkák, bugris gumicukrok helyett inkább saját, hagyományos megemlékezéseinkről írnék.
Mindszentek ünnepének és a halottak napjának alapjául a katolikus tan szolgál, miszerint az élő és megholt hívek közösséget alkotnak.
Halottak napja (nov.2) előestéjén mécseseket, gyertyákat gyújtunk megholt szeretteink emlékére.
Számos szokás, néphiedelem fűződik ezekhez az ünnepekhez.
A halottak emlékére megtisztítják a sírokat, az „ elmúlás virágaival” díszítik azt( krizantém), gyertyalánggal öltöztetik fénybe, örök világosságba a sírhantokat. A néphiedelem szerint a világosban a „ véletlenül kiszabadult lelkecskék” újra visszatalálnak saját nyughelyükre, és nem zavarják az élőket. Más magyarázatok szerint a gyertya fényénél melegednek a didergő lelkek, sőt, a tűz maga megtisztulást hoz számukra. Erdélyben és a Partiumban a gyertyagyújtást világításnak nevezik. A virágok széppé teszik a sírt, így ösztönözve a holtakat, hogy szívesen maradjanak nyughelyükön. A harang is megszólalt a halottak napját megelőző éjszakán, mivel, míg a harang szól, a lelkek „hazalátogatnak”, megnézik, minden rendben van-e volt otthonukban. Ezért régen, míg az emberek templomban voltak az éjjeli misén, a hjáz minden helyiségében égve hagyták a lámpát, hogy az elhunyt hozzátartozók végigjárhassák a házat. Ünnepi teríték, kenyér, só, víz „várta” őket.
A szegedi tájon mindenszentök kalácsa, kóduskalács jutott a temető kapujában várakozó koldusok számára. Ez üres kalács volt. Csíkszéken ezen a napon Isten-lepénye, halottak lepénye készült a szegényeknek. A bukovinai magyarok ennivalót vittek a temetőbe.
A mindszentek és halottak napja hetére munkatilalom vonatkozott. Földmunkát nem végeztek, hogy ne zavarják a halottakat, mosni sem mostak azon a héten, mert a halottak akkor vízbe kerülnének, amitől a ruha megsárgul.
Ez az ünnep a magyar embernek az emlékezést, az elmúlás fájdalmát jelenti, csendes könnyeket, és a hitet, hogy szeretteink velünk maradnak mindaddig, amíg gondolunk rájuk. Azt hiszem, értelmetlen volna ezt a napot zajos, lepedőbe burkolt rémek viháncolásával, villogó töklámpásokkal profanizálni. Hagyjuk meg ezt a napot szeretteinknek, akikkel már csak gondolatban lehetünk együtt.
Ady Endre gondolataival zárnám soraimat:
„Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!... „
(Halottak napján)

-knk-